Megnyitó: 2018. május 3. csütörtök 17-20 óra között

Kiállítás időtartama: 2018. május 3. – július 6.

Nyitva tartás: minden csütörtök-péntek 15–18 óra között, továbbá egyeztetett időpontokban a galéria kontaktján.

André van Lier 1951. augusztus 14-én született Hágában, Hollandiában. A Holland Vizuális Művészeti Akadémián szerzett diplomát. Közismert építész, szobrász és környezetvédelmi művész.

André van Lier építészeti és képzőművészeti alkotásainak kiindulópontja a geometria – az absztrakció. „Játékterét” a matematikai formák: a háromszög, a négyzet, a téglalap, a kör és az ellipszis határozzák meg. Az utóbbi időben, összecsukódó formáihoz előszeretettel használja az ellipszis vonalait és átlóit. A behajlás/becsukódás szöge tetszőleges, intuitív. Az eredmény egy érdekes játék a fény és az árnyék, a képek és a fal érintkezésének végtelen variációi között. A szín Van Lier műveiben alárendelt szerepet játszik, de extra feszültséget ad a műalkotásoknak. Általában fekete-fehér „nem színeket” használ, néha egy-egy alapszínt vagy a rozsdát. Az üveggel 2017 óta kísérletezik.

A SAXON Art Galériában bemutatásra kerülő kiállítás a „Párhuzamok” címet kapta, ugyanis a fali festmény-objektek és a térben megjelenő üvegszobrok paralel mondanivalót hordoznak.

André van Lier honlapja > http://www.andrevanlier.com

Meghívó

J. S. BACH (1685. márc. 21.) születésének 333. évfordulója alkalmából,
SAXON Szász János képzőművész tematikus kiállításának megnyitójára,
2018. március 16-án pénteken 17–20 óra között.

A megnyitón 18 órakor elhangzik
Johann Sebastian Bach:
Adagio in G Minor
című zeneműve,
Lachegyi Róza hegedűművész előadásában.

Pdf > SAXONartgallery_cinetique

Ce qui a marqué le tournant dans la pensée créatrice contemporaine, c’est certainement cette conscience soudaine de l’inséparabilité spatiotemporelle, révélée aussi simultanément dans les théories scientifiques lesa plus avancées.

Le mouvement et le rythme entrent par la grande porte dans la pratique artistique pour s’imposer souvent, et surtout grâce a l’avancée incessante de l’art abstrait, comme le seul vrai sujet et le signe incontestable de la modernité. La vision, auparavant immuable, commence a s’étendre dans la durée, soit par le mouvement réel, soit par l’addition des instants successifs créant par conséquence un mouvement fictif rétinien. Le cinétique passe a l’optique avec toutes ses implications perceptives et psychologiques entrainant une oeuvre qui englobe dans son intégralité non seulement le substantiel, mais surtout le devenir.

Il s’établit une nouvelle dialectique du réel et de l’imaginaire qui engendre des images et des formes spatiales dynamisées. La réalité et la matiere se dévoilent comme des flux d’énergie. L’image s’ouvre par ses intersections fragmentées: le mouvement et le rythme deviennent la ressource d’une nouvelle expressivité. Il ne s’agit plus de la reproduction ou de l’imitation, mais d’une analogie plastique basée sur l’appréhension d’une réalité dynamique et vivante, de formes qui n’embrassent plus seulement l’espace, mais aussi le temps, de formes qui ne peuvent plus se priver de cette pensée temporelle. L’artiste façonne le temps comme il façonne l’espace.

Ainsi les Cubistes, qui ont suivi le chemin bien tracé de Cézanne par le fraction-nement du réel, les Futuristes par la dynamisation de la vision, commencée déja dans l’expérimentation photographique de Muybridge et Marey, ensuite passée par la conceptualisation de Duchamp, sans oublier les Constructivistes russes, le Suprématisme extrasensoriel de Malevitch et ses perspectives cosmiques, le Néoplasticisme idéalisé de Mondrian ou l’Orphisme lumineux de Kupka et surtout des Delaunay, apparaissent comme les précurseurs d’un art appelé aujourd’hui en toute légitimité « Art Cinétique ». Ce courant artistique, représenté par ses protagonistes historiques comme Vasarely, Soto, Agam, Morellet, Cruz-Diez, Le Parc ou Molnar, est au coeur de l’actualité des dernieres décennies.

Il est profondément ancré dans un esthétisme largement géométrisant, expression fidele d’une sensibilité associée entierement a cette nouvelle ere galopante et incontournable du numérique et a ses enseignements sortis directement d’une logique cybernétique ultrasophistiquée.

Milija Belic, Commissaire de l’exposition

A képzőművészet gondolkodásmódjában fordulópontot jelentett a tér és az idő egymástól való elválaszthatatlanságának felismerése. A tér-idő problémakör – a tudományos élethez hasonlóan – a művészetben is a kutatások középpontjába került.

A mozgás és a ritmus erőteljes megjelenítése a művészi gyakorlatban, nagymértékben összefüggött az absztrakt művészet – a modernitás élenjárója – folyamatos jelenlétével, merész kérdésfelvetéseivel, a témák újszerű megközelítésével. A kinetika törvényszerűségeinek érvényesülésével a korábban változatlannak hitt „látvány” akár az igazi mozgás révén, akár az egymást követő pillanatok hozzáadásával fiktív retinális mozgást hoz létre. A kinetikus alkotások az optika teljes spektrumára hatnak – minden észlelési és pszichológiai következményével együtt. Hiánytalanul tartalmazzák önmaguk sértetlen egységét, nem csak a kivonatolt lényegest.

Új dialektika szerveződik, amely valós és érzékcsalódásos képekben és dinamikus térbeli formákban manifesztálódik. Az érzékelés és a matéria összekapcsolódik és energiaforrásként szolgál: a kép a töredezett kereszteződéseknél tűnik fel, a mozgás és a ritmus egy új művészi minőség forrásává válik. A kinetikus alkotók nem az eredeti másolatára vagy az utánzásra vállalkoznak, hanem olyan analógiát mutatnak fel, amely a dinamikus és élő valóság megértésén alapul. Olyan formákat hoznak létre, amelyek nem csak tériek, de időbeliek is – nem foszthatók meg az időbeli gondolattól. A művész időt formál, amikor alakítja a teret.

Mindez elképzelhetetlen lett volna a modern művészet előzményei nélkül: a kubisták nélkül, akik követték Cézanne útját a belső szerkezet megragadásával, és a térviszonyok újraértelmezésével; a futuristák nélkül, akik a látás dinamizálásával kísérleteztek; Muybridge mozgó lovakról készített fotói nélkül; vagy Marey fotópuskával készült felvételei nélkül; és persze Duchamp konceptuális kinetikus kubizmusa nélkül; az orosz konstruktivisták, a szuprematizmus, Malevics kozmikus perspektívái nélkül; Mondrian idealizált neoplaszticizmusa vagy Delaunay ösztönös zenei kubizmusa nélkül…

Ők a „prekurzorok”, akik legitimálják a „kinetikus művészetet”, azt a kortárs művészeti áramlatot, amelynek történelmi főszereplői – Vasarely, Soto, Agam, Morellet, Cruz-Diez, le Park, Molnar – évtizedek óta a művészet fénylő csillagai. E művészi áramlat mélyen gyökerezik a geometrikus művészet „esztéticizmusában”, szervesen kapcsolódik hozzá korunk féktelen digitális kifejezéstára, taní- tása pedig közvetlenül beletorkollik a kibernetika érzékeny logikájába.

Milija Belic, a kiállítás kurátora

Fordította Dárdai Zsuzsa, a Saxon Art Gallery kurátora (Megjegyzés: Magyar vonatkozásban szívesen megemlíteném még a kinetikus művészet fénylő csillagai között Schöffer Miklóst és Gyula Kosicét, prekurzorként pedig Moholy-Nagy Lászlót.)